Titok
A Viblance nagy titka, hogy nincs titka, és nem hazudja azt, hogy van. Ezzel akár véget és érhetne ez a bejegyzés. De csak most kezdődik.
A 20. században a feje tetejére állt a világ.
A technológia fejlettsége szintet ugrott. Korábban elképzelhetetlen hatékonysággal és mennyiségben kezdték a gyárak ontani magukból a tömegtermékeket. A folyamat az autóiparral indult, és az élelmiszeripar volt a következő. A recept egyszerű volt: a termék előállítási költségét közelítsd a nullához, a megtakarított pénz egy részét költsd reklámra, gyárts le gigantikus mennyiségeket és tolj haza egy talicska pénzt. Ez a képlet nem valami összeesküvés vagy gonosz szándék eredménye volt, hanem egyszerűen a körülmények, a rendszer logikája szülte. A globális tőzsdei cégeket nem személyek, hanem a személytelen korszellem irányítja: ha növekszik a profit, növekszik az árfolyam. Nincs több kérdés.
Ez az a logika, melynek hatására a 20. század végére az étellel való kapcsolatunk teljesen átalakult. Már fogalmunk nincs ki és hol gyártotta le az ebédet, arról nem is beszélve, hogy mi van benne és ez hogy hat ránk, a testi-lelki egészségünkre.
A 21. században két irányba mennek a dolgok.
Egyrészt a múlt században indult folyamat kicsúcsosodik. A korszellem őrjöngése megállíthatatlan. A részvényárfolyamok emelkedése úgy tűnik sosem áll meg. A gazdaság, a termelés és a profitok növekedésének úgy tűnik nincs felső határa. A válságok is csak ideiglenesen vetik vissza a növekedést. Az élelmiszeripari óriások ennek megfelelően soha nem látott mennyiségben, mindig a legújabb fogyasztói trendeket mímelve gyártják a gagyit. Mi pedig (v)esszük, mintha nem lenne holnap.
De van egy másik irány is. A mi irányunk.
Minden társadalmi jelenség kitermeli a saját ellentétét.
A Viblance a korszellem vezérelte globális élelmiszeripar antitézise.
Egy ideális világban nem lenne szükség ránk. De most van. Mi csak azért kezdtünk élelmiszergyártásba, mert elegünk lett a piacon elérhető termékek silány minőségéből.
Itt egy fontos zárójelet kell nyitni. A minőséget ketté kell szedni élvezeti értékre és az egészségre gyakorolt hatásokra. Az élelmiszeripar már a 20. században csúcsra járatta az élvezeti érték fokozását. 100 év alatt volt idejük kikísérletezni azokat az ízkombinációkat és fogyasztói élményeket, amik egy-egy terméket ellenállhatatlanná tesznek. Hogy milyen összetevőkből rakták össze ezeket a termékeket és ezek hogyan hatnak az emberre, senkit nem érdekelt.
Szóval a kihívás nem az volt, hogy csináljunk finomabb termékeket, mint mások, hanem úgy csináljunk finomabb termékeket, mint mások, hogy közben nem használjuk azokat az élelmiszeripari trükköket, amiket ők igen.
Mik ezek a trükkök? Röviden adalékanyagok. Hosszabban: ízfokozók, térfogatnövelők, tartósítószerek, aromák, színezékek és a többi. Minden olyan szer, amit azért találtak ki, hogy a termék élvezeti értékét és eltarthatóságát mesterségesen fokozzák.
Mi ezekre mondtunk nemet. Kb. úgy neveztünk a Tour de France-ra, hogy mindenki doppingol, csak mi nem.
Ebben a versenyben nyerni csak doppingolással lehet. A jó hír, hogy nem muszáj nyerni.
Mi nem megnyerni akarjuk a versenyt, hanem végigcsinálni és tekerés közben gyönyörködni a tájban – hogy a bringás hasonlatnál maradjunk.
Mi saját magunk, családunk, barátaink és szűkebb környezetünk számára akartunk ehető alternatívát kínálni. Aztán elkezdtünk növekedni. Egyre többen szavaznak ránk, a termékeinkre és erre a filozófiára nap mint nap.
Sokkal nehezebb ez az egész, mint gondoltuk.
Mindennapos kihívás a forgóeszközök és a beruházások finanszírozása. Megkönnyíthetnénk a saját életünket, növekedhetnénk gyorsabban, lehetne normális fizetésünk végre. Csak egy befektető kellene. Ezen komolyan elgondolkodtunk, lehetőség is lenne rá. Mégis inkább a lassabb, organikus növekedés útját választottuk, de megtartottuk a szabadságunkat, hogy csak olyan irányba vigyük ezt a céget, amilyenbe mi akarjuk.
Elkerülhetetlen, hogy tovább növekedjünk, legalább annyira, hogy egy üzemgazdaságos szintet elérve, meg tudjunk élni ebből projektből. Ehhez a gyártás valamilyen szintű gépesítésére lesz szükség. Növekedésünk felső határa az a pont lesz, ahol az alapelveinket fel kellene adni. Kíváncsian figyeljük, hogy mekkorára lehet nőni, meddig lehet eljutni ebben a versenyben ezzel a szemlélettel. És baromira örülünk, hogy nem vagyunk semmilyen kényszer alatt, hogy egy kicsit azért csak spóroljunk a termékeinken…
Izgalmas kérdés, hogy ez a két irány hova fejlődik a 21. század végére. A méret egyébként nem garancia semmire: sok olyan kis céget is látni, akik a nagyok üzleti logikáját másolva működnek. Szerencsére nem mi vagyunk az egyetlenek, akik ezzel szembe megyünk és egy jobb, őszintébb dealt kínálunk. Hosszútávon még az is lehet, hogy a nagyokra is visszahatunk valahogy. Már most látni, hogy több óriáscég jön ki ilyen-olyan mentes vagy tisztább termékkel.
Meglátjuk.
